> Poèmes d’A. Gerevich traduits par Brigitte Gyr

Poèmes d’A. Gerevich traduits par Brigitte Gyr

Par |2018-08-18T08:23:39+00:00 7 juin 2014|Catégories : Blog|

 

Courses de Noël

Il fai­sait noir à pré­sent et gla­cial, je t’attendais,
après une dis­pute : fou­droyant du regard les trams
qui pas­saient sur la place, remar­quant que plus nom­breux
étaient les gens qui  défi­laient, plus ils se res­sem­blaient : la foule
me tapait sur les nerfs. J’étais fri­go­ri­fié. Si seule­ment, je me disais,
j’arrivais à te rete­nir, je pour­rais tout oublier.
Peu impor­tait à pré­sent qu’il se soit mis à nei­ger.
Chaque os de mon corps se trans­for­mait en glace,
j’ai fini par rega­gner la mai­son dans la neige,
les bras char­gés de paquets. Tu avais lais­sé le beurre sur
la table de la cui­sine et un sand­wich à demi enta­mé près de l’ordinateur,
les traces boueuses de tes pas menaient du bal­con à la cui­sine. J’ai
mis de la musique, fait la les­sive et la vais­selle. Avant de me cou­cher
j’ai déco­ré le sapin pour qu’au cas où tu revien­drais
dans la nuit tu retrouves tout en ordre et te glisses
dou­ce­ment dans le lit à mes côtés.

 

Christmas Shopping

 

It had chil­led down, grown dark, I was wai­ting
for you after a quar­rel : gla­ring at eve­ry tram
in the square, noting how the more people pas­sed
the more they resem­bled each other : the crowd
was get­ting on my nerves. I was fro­zen. If only
I could hold you I thought, I could for­get eve­ry­thing.
It no lon­ger mat­te­red that it had star­ted sno­wing.
Every bone in my body was tur­ning to ice,
so in the end I wal­ked home through the snow
car­rying my bags. You had left the but­ter on
the kit­chen table and a half-eaten sand­wich by the com­pu­ter,
your mud­dy foot­prints led from the bal­co­ny
towards the kit­chen. I put some music on
did the laun­dry and washed up. Before going to bed
I deco­ra­ted the tree so that should you call at night
you would find eve­ry­thing in order
and quiet­ly creep into bed beside me.

 

Karácsonyi nagy­bevásárlás után

Lehűlt és besö­té­te­dett, vár­ta­lak miután
öss­ze­vesztünk : a Blahán min­den vil­la­mos­sal
sze­mez­tem, aho­gy egyre men­tek,
egyre egy­formáb­bak let­tek, az ide­geimre ment
a tömeg. Már fáz­tam. Csak megö­lel­het­né­lek,
gon­dol­tam, és az egés­zet elfe­le­j­te­ném.
Már min­de­gy volt, aho­gy havaz­ni kez­dett.
Egész tes­tem­ben érez­tem, aho­gy fagy,
és végre megnyu­god­tam, haza­sétál­tam a hóban
a sza­ty­rok­kal. A kony­haasz­ta­lon kint hagy­tad a vajat,
egy félig evett szend­vic­set a számító­gép mel­lett,
az erké­lya­jtótól sáros láb­nyo­maid vezet­tek
a fürdő felé. Felmostam, elmo­so­gat­tam,
köz­ben bekapc­sol­tam a zenét. Feldíszítettem
a fát mielőtt lefeküd­tem, és izga­tot­tan vár­tam,
hogy mikor sértődöt­ten haza­jössz, köss belém.
 

Désir                                                                                      

Le désir est un appar­te­ment étri­qué, sur­an­né
où résonne le tra­fic de l’autoroute ;
des par­fums font la queue devant le miroir
mais le fri­gi­daire est vide, la poi­gnée col­lante.

C’est là que vit le type le plus char­mant qui soit,
celui qu’on ne trouve jamais chez lui
parce qu’il dort chez d’autres hommes :
des ran­gées de pho­tos agui­cheuses couvrent le mur.

Colle tes propres pho­tos au milieu d’elles,
enfile ses pan­ta­lons, glisse-toi dans son lit,
prends son nom- si tu emmé­nages,
tu feras par­tie des meubles.
 

 

Desire

Desire is a cram­ped, fus­ty apart­ment
noi­sy with the high­way traf­fic ;
scents line up before the mir­ror
but the fridge is emp­ty, the handle sti­cky.
This is where the cutest guy lives,
the one you never find at home
because he sleeps in other men’s apart­ments :
rows of allu­ring snap­shots fill the wall.
Stick your own pho­tos up among them,
put his pants on, slip into his bed,
adopt his sur­name – if you move in,
all you’ll be is part of the fur­ni­ture.
 

 

Desire

A vágy egy szűk, pál­lott lakás,
mely han­gos a főút for­galmától,
parfümök sora­koz­nak a tükre előtt,
de üres a jég­sze­kré­ny, ragad a kilincs.

Ez a vágy a leg­szebb fér­fi ottho­na,
akit soha nem találsz oda­ha­za,
mert más fér­fiak lakásán als­zik,
mégis a falon száz fotóról csábít.

Ragaszd közé­jük a képei­det,
hord az alsó­ját, bújj az ágyá­ba,
vedd fel a nevét – ha beköltözöl,
csak a bútor­zat része lehetsz.
 

 

Journal

Ca fait des jours à pré­sent que des avions de com­bat tournent au-des­sus de nos  têtes :J’étais à Riverside Park et je scru­tais le ciel ,
d’autres gens fai­saient du jog­ging ou pro­me­naient leur chien comme chaque après midi.

Pour chaque per­sonne il y en avait  trois mille de moins. Nous avions peur
de ce jour de l’avant-veille, de la haine peinte
sur les murs et sur les bancs :  ‘Tuez tous les Arabes’

Des femmes noires, la qua­ran­taine, pleu­raient à la Messe du matin,
j’étais seul sur mon banc d’église,  étran­ger dans cette ville qui nous était com­mune,
mais au moment où je par­tais le prêtre m’a enla­cé comme un vieil ami. 

J’ai pas­sé l’après midi à errer, vide et abat­tu,
devant les visages pho­to­co­piés de ceux qui man­quaient à l’appel.
Les voi­tures ne bou­geaient pas : l’esprit des gens aus­si était gla­cé jusqu’à l’os.

Pendant deux jours, j’ai trans­por­té de la nour­ri­ture et des médi­ca­ments, je me suis por­té volon­taire pour sau­ver des vies, mais on m’a ren­voyé chez moi : L’armée a repris la direc­tion des opé­ra­tions. Il n’y avait rien à faire, nulle part où je puisse aller.

J’étais tou­jours vide et impuis­sant, je regar­dais la TV,
les mêmes scènes plu­sieurs cen­taines de fois aux nou­velles,
per­sonne ne disait rien, tout le monde était occu­pé à comp­ter les morts.

Je sen­tais que ce n’était pas un sujet sur quoi écrire. Le temps ne pas­sait pas. Histoire de m’occuper, je suis allé chez le coif­feur, suis allé cou­rir et faire les maga­sins, j’ai fait un saut à la blan­chis­se­rie et contem­plé le ciel lumi­neux de New York.

 

Diary

For days now figh­ter planes have been cir­cling above us :
I stood in Riverside Park and scan­ned the sky,
others jog­ged or wal­ked dogs as they did eve­ry after­noon.
Each per­son was three thou­sand less. We were afraid
of the day before yes­ter­day, of the hatred pain­ted
on walls and on benches : ‘Kill all the Arabs!’
Black women in their for­ties wept through the mor­ning Mass,
and I sat in the pew alone, a stran­ger in the sha­red city,
but the priest hug­ged me like an old friend when I left.
I spent the after­noon ram­bling, emp­ty and dejec­ted,
past pho­to­co­pied faces of those who were mis­sing.
The cars didn’t move : people’s minds too were in deep-freeze.
For two days I car­ried food and medi­cine, volun­tee­red
to save lives, but was sent home : the army took over.
There was nothing to do, now­here for me to go.
I was emp­ty still, and hel­pless, I wat­ched the TV,
the same sequences seve­ral hun­dred times on the news,
no one said any­thing, they were busy coun­ting the dead.
I unders­tood this was no theme for wri­ting. Time didn’t pass.
Just to keep busy, I went to the bar­ber, went run­ning and shop­ping,
visi­ted the laun­drette and gazed at the bright New York sky.

 

Napló

Napok óta kato­nai gépek cirkál­nak felettünk :
áll­tam a Riverside Parkban es néz­tem az eget,
mások kutyá­val jöt­tek vagy futot­tak, mint min­den délután.

Minden emberből vala­ki hiá­ny­zott. Féltünk
a tegna­pelőttől, a fala­kra es pado­kra firkált
gyülö­lettől : "Öljetek meg min­den ara­bot!"

A reg­ge­li misét végigbőg­ték a fekete ass­zo­nyok.
Egyedül ültem, ide­gen a közös város­ban,
haza­me­net mégis, mint régi bará­tot, atö­lelt a pap.

Egész nap az utcán kóvá­lyog­tam nyo­mot­tan, üre­sen,
a fala­kon eltűnt arcok néz­tek rám fénymá­so­lat­ban.
Álltak az autok és az embe­rek agya is lefa­gyott.

Két napig gyó­gys­zert es ételt hord­tam, beáll­tam
éle­tet men­te­ni, de hazaküld­tek : felvál­tott a had­se­reg.
De, átu­tazó­ban, sehol sem vol­tam otthon.

Maradtam üres es tehe­tet­len, tévét néz­tem,
több százs­zor ugya­nazt a kép­sort a híre­ken,
sem­mit nem mond­tak, csak szá­molták a hol­ta­kat.

Így kelet­kezne a tör­té­ne­lem, mint a fil­mek­ben ?
Hogy tegyek vala­mit, fut­ni men­tem, fodrász­hoz,
vásá­rol­ni, es néz­tem a napos New York-i eget.
 

 

Confession de Tiresias

 

Parfois je me réveille après un  rêve
et n’ai pas la moindre idée de qui je suis,
vieux ou jeune, gar­çon ou fille.

je suis obli­gé de me tou­cher
pour véri­fier : avec pour seule preuve
mon corps en sueur dans le lit trem­pé’

Tiresias était assis en face de moi. Il avait
pro­me­né son chien, j’avais cou­ru.
Nous nous étions tous les deux effon­drés sur un banc.

Qu’il fasse clair ou sombre n’a plus
d’importance depuis long­temps.
L’horloge inté­rieure
qui connais­sait l’heure du jour s’est arrê­tée.

Ca fait des années que je ne vis plus dans le pré­sent,
juste dans la pro­phé­tie et le mythe.
Je ne peux retrou­ver mon che­min dans la rue.’

il avait allu­mé une ciga­rette et grat­tait dou­ce­ment
l’oreille de son chien . ‘Andras, si… je pou­vais en
par­ler, juste une fois peut-être …

dans mes rêves je suis tou­jours une femme,
farouche et dési­rable et tota­le­ment inac­ces­sible,
ado­rée et admi­rée des hommes.
 

 

Tiresias’s Prophecy
(Teiresziász jós­la­ta)

You’ll not be able to tell the men from the women,
there’ll no lon­ger be any dif­fe­rence, men will turn into women
and women turn into men seve­ral times in a life­time.’
Tiresias on the bus, sits oppo­site me, gazing
drun­ken­ly before him and scrat­ching his shin
with his white stick as he explains it all :
‘One man kisses ano­ther regar­ding him as a woman,
not kno­wing which he him­self was at birth. The organs
are a poor guide once a man can fall pre­gnant.’
His brow pers­pires. I can hard­ly breathe for his stench :
Alcohol, urine and some­thing bit­ter, medi­ci­nal.
The bus is near­ly emp­ty, an ear­ly-dawn ser­vice, very few stops.
‘Life will be so much easier in the first few years,
then, in the lat­ter years, there’ll be no more chil­dren,
eve­ryone self-ful­filled, com­plete in their being.’
He looks ever more cheer­ful, he’s prac­ti­cal­ly smi­ling.
‘Kiss me, I shall be young, beau­ti­ful beyond mea­sure!’
He squeezes my hand and gra­dual­ly, pan­ting,
leans his face towards me. ‘I’ve been a woman too, a girl,
and it was only once I reas­su­med my shape it came to me
I wish I’d stayed a woman, a wife, a mother with many chil­dren.
 

Teiresziász

Néha fel­ria­dok álmomból,
és nem tudom, mi vagyok,
öreg vagy ifjú, fiú vagy lány.

Meg kell érint­sem magam :
izzadt tes­tem a nedves ágy­ban
az egye­te­len bizo­nyosság.”

Teiresziász ül velem szem­ben,
kutyát sétál­ta­tott a Tabánban,
és egy padon pihentünk meg.

Hogy sötét van vagy vilá­gos,
már régen min­de­gy. Megállt
a belső óra, mely tud­ta a naps­za­kot.

Már rég nem a jelen­ben élek,
csak a jós­la­tok­ban és a mítos­zok­ban ;
már az utcán is elté­ve­dek.”

Rágyújt egy ciga­rettá­ra és
meg­va­kar­ja a kutya fülét. “András,
el tudnám csak egys­zer mon­da­ni…

Mert álmom­ban min­dig nő vagyok,
vad és vonzó, elé­rhe­tet­len,
kit megbá­mul­nak a fér­fiak.

Álmomban saját mel­leim­mel
játs­zom, a bőröm puha és finom.
Álmomban vibrál­nak a fények.”

Fehér bot­já­val a boká­ját vakar­ja,
kezéről, arcáról hám­lik a bőr.
A kutya egy sünre talált.

Már csak néhá­ny perc­nyi
emlék éle­tem leg­szebb kors­za­ka,
mikor még kíván­tak a fér­fiak.”

Felsóhajt, köp egyet, elnéz.
“Ha sze­re­ted, hogy fér­fi vagy,
vigyázz, mert lehet, nő les­zel,

olyan véko­ny a kettő között a határ.
Nem tud­tam, mert ha teherbe esem,
lehet­tem vol­na nő és anya.”

extraits de : Andras Gerevich, Les confes­sions de Tirésias, texte hon­grois /​ tra­duc­tion en anglais par l'auteur /​ tra­duc­tion fran­çaise de Brigitte Gyr, édi­tions Jacques Brémond, 2014, 25 euros

 

 

 

X